Köszöntsd a napot

Most már a kezedet csókolom, - így paraszt bánattal oly szép megállni a napban, lelkes földeken csörren, ütődő szárba szökkenve a búza!

Nézd! ahol hevertünk, eldőlt a szár, szigorú táblán szerelmi címer, - hogy bókol a tájék! bókolva előtted csúszik a porban a messze torony!

Álmos délután jön: csöndben köszöntsd! csók virágzik ujjaid csúcsán és tenyeredben megszületik az árnyék! Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel

köszöntsd a napot, mert most még feléfordulva állunk és lelkes földeken, csillanó földeken csörren ütődő szárba szökkenve a búza!

         Tavaszi szeretők verse

Látod! boldog csókjaink öröme harsog a fák közt és árnyékkal áldja testünket a táj! hallod,

hogy terül a füvön a fény és pattan a fákon dallal a hajtás! Csak

csörgető fekete tücskök zaja dicséri most fűnek és fának jó örömét! nézd

a vízen, messze partok homályos tövén tükrösen fénylik tavaszi kedvünk! mert

mi vagyunk most a fű, a part, az öröm is és szépszavú áldása a tájnak!

      Variáció szomorúságra

Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem könnyes folyókon hullató ligeteken és zokogástól rengő réteken át a fájdalmak kertjéből jöttem ahol sirást hozott a szél a nap az eső a köd a hold a hó az ég az ég az ég is!

És kelőhajnali színeken is sírtam ha éppen egy érett alma esett le csengve fáradtan az ágról vagy egy madárnak röpülő ive a föld felé hajolt és eltünt valahol a ringó zöld mögött.

Csak jöttem némán könnyes folyókon hullató ligeteken és zokogástól rengő réteken is némán keresztül csak a sírásom csorgott szűz arcomon mely már halovány mint a hajnali hold mely szégyen a hajnali hajnali égen.

       Békesség

Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató szomorú játék, éjjeli játék szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, mikor egy bútor görbe lába ernyős lámpán világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok síma háta.

           Szerelmes vers Boldogasszony napján

Fázol? várj, betakarlak az éggel, hajadra épül a himzett csillagok csokra és holdat lehellek a szemed fölé.

Már nem húz madarak búbos szerelme, csak házak tárják lámpás ölüket a szélnek és hangtalan fákon ring a szerelem.

Valamikor az asszonyom leszel, és átkozott költők rettentő téli danákkal valahol a hegyeknek alján hiába énekelnek.

Szép bánat feszül a homlokom alatt és fekete tájak tükröznek sötéten összecsörrenő fogaimon: ne félj.

Csak a februári egyszerűség érett most bennem szerelemmé és teljes vagyok már, mint nyáron egy zengő égszakadás!

         Ó fény. Ragyogás, napszemű reggel!

Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta reggel és szerelmes szavainkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!

Ó fény, ragyogás, napszemű reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt, metszett pohárban aranyszínű bor; csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!

Ó, csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak! Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó, imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemű távol!

          Homály

Most ránkköszönt a színek szomorúsága látod, s a domb fölött is megálltak a felhők, csak a csókunk hull még, mint forró magyar ősszel érett gyümölcs a fa alá a földre, mikor koszorús fejjel, szomorú lányok szüretelnek és énekük zeng a fürtök fölött; asszonyokról, akik siratják hulló hajjal a kertek  alatt, réghalott kedveseik.

       Szerelmes vers az erdőn

Olyan ez az erdő, mint szíves kedvesed, ki kétfelé nyílik fektében előtted és mégis körülzár s őrzi életedet kemény karikában; úgy örzi, hogyha nősz, csak fölfelé nőhetsz, mint fölfelé nő itt ez az erdő s köszönt napos kalappal!

S olyan kedvesed is, mint itt az erdő, s hol árnyékkal foltos csöndben fagy a gyanta, de mégis dalolós ragyogás vonul át, ha fölébred a szél s megfújja a lombot; a szerelem téged is így ragyog által vigyázó keze óv sűrű bajoktól!

        Bájoló

Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.